Mégpedig azért, mert annyiféleképpen lehet készíteni, hogy néhány típusnak szinte köze sincsen egymáshoz – leszámítva azt az apróságot, hogy az alap egy lapos, kör alakú tészta.
Persze palacsinta alatt mindenki hagyományosan a desszertet érti, amit Magyarországon többnyire túróval, kakaóval, lekvárral fogyasztunk. De ott van még a hortobágyi palacsinta, ami egy húsos főétel, vagy a kanadai palacsinta, ami nem olyan nagy, és nem is olyan vékony, mint ami megszoktunk. Ahány ház, annyi szokás, a palacsinta pedig sokoldalúságának köszönhetően a legtöbb házban időnkén felkerül az asztalra.
Nem nehéz, csak ismerni kell a trükkjét
A palacsintasütés nem egy bonyolult mutatvány, de bevallom, mikor még viszonylag csekély jártasságom volt a konyhában, nagy mumus volt számomra ez a desszert. Mindig leragadt, beleégett a serpenyőbe, egyszerűen nem akart sikerülni. Egyszer aztán találtam egy szuper receptet, illetve vettem egy rendes palacsintasütőt, és sikerült! Azóta nincs vele gondom (habár arra már rájöttem, hogy valószínűleg nem a recepten, sokkal inkább a palacsintasütőn múlott a dolog).
Palacsintasütőből egyébként egészen sokféle van, mindenkinek más jön be. Nekem a tapadásmentes bevonat volt a siker kulcsa, de egy barátnőm például az öntöttvasra esküszik. A kínálat mindenesetre elég széles, így mindeni ki tudja kísérletezni, hogy számára mivel könnyebb megsütni a palacsintákat.
Hogyan is készül a tökéletes palacsinta?
Nos, itt nem kell semmilyen receptet pontosan betartani, egy a lényeg: a tészta állaga elég folyós legyen ahhoz, hogy jól szét tudjuk teríteni a serpenyőben, de ne túl folyós! A hozzávalókat ez alapján nyugodtan össze lehet keverni szemre. Én lisztet, tojást, tejet, szénsavas vizet, olajat, pici sót és cukrot szoktam a tésztába tenni. Arra figyelek, hogy ha kis adagot készítek (maximum 10-15 palacsinta), akkor 1 tojást, ha nagyobb adagot, akkor 2 tojást használok fel, a többi hozzávalót az állagnak megfelelően adagolom. Olajból egy fél deci elég.
